Raya lovai

Anne arcát hirtelen csapta meg az ősz végi hűvös szellő, mely beszökött az osztályterem ablakán. A lány épp arról álmodozott, hogy kedvenc lova, Inca hátán vágtat az őszi avarban. Időnként egy-egy riadt nyúl ugrik ki a bokorból, s hűs szellő fogja körül a csodás párost. Az arab telivér nemes léptekkel lelassít egy magas, kidőlt fa előtt. A lány imádott ugratni, de álmai lova nem volt rá képes. Semmivel nem lehetett rávenni. Anne álmában több méteres falakat ugrik át a deres! De ezek álmok, hiú remények! A lány azonban ezt a kis kancát tartja álmai hátasának.

Anne a hűvös levegőre feleszmélt, szörnyülködve vette tudomásul, hogy mindenki őt nézi. Gyorsan fogta fel, hogy óra folyik körülötte, de nem eléggé! A történelem tanár összevont szemöldökei legalábbis erre vallottak. A lány szégyenében egészen a pad alá süllyedt, de szerencsére a tanár a kedvesebbek oldalán volt. Habár nem értette meg ő se Anne viselkedését, de az osztálytársak előtt nem szidta meg. Az óra további részében folytonosan jegyzetelt a lány, de félt, hogy ez nem elég!

Kicsengettek. Anne tudta, hogy ott kell maradnia, hisz a tanár úrral még nem végzett. Miután a terem elcsendesült, az utolsó tanuló is kiment. Az ajtó bezárult, a lányt pedig kirázta a hideg. Érezte, szörnyű lesz a büntetés.

- Nos, kisasszony! Mit tegyünk? – kérdezte először is a tanár. Közben szomorkás fény csillant meleg, barna szemében. – Mit tegyek, hogy köztünk maradjon, mikor óra van? Gondolom nem Amerika függetlenségébe mélyedt bele annyira! – sajnos ez így is volt. A gyerek csak alig észrevehető fejrázással jelezte. – Valahogy éreztem! Szóval mi volt olyan érdekes?

- Tanár úr, én már napok óta nem tudtam kimenni a szabadba. És… - itt elharapta a mondatot. Mit is mondjon? Hisz az igazság nevetségesen hangzik! Most mi legyen? – Nagyon összezavarodtam. Azon gondolkoztam, hogy milyen szép az idő mostanában.

Hazudott. Nem volt jó színész, egyértelműen kihallatszik a hangjából. A tanár viszont így szólt:

- Elmehet Anne! Levegőzzön! Hátha felfrissül. Majd még döntök a sorsáról.

A lány az utolsó két órát teljesen végig izgulta. Végül a nap végén szembejött a történelem tanár, és megállt előtte.

- Sajnálom Annabelle! Írtam a szüleidnek. – Anne utálta, ha teljes nevén szólítják. – Megírtam, hogy az órámon szörnyen elkalandoztak a gondolatai. – a lány teljesen kétségbe volt esve! Mi lesz, ha a szülei megtudják?!

A tanár észrevette a gyerek ledöbbenését, s gyorsan lelépett. Anne magához térve felkapta az iskolatáskáját és rohanni kezdett haza. Szörnyű sejtelme volt. „Talán eltiltják a lovaglástól!” Az lenne csak igazán rossz! Nem bírná ki, hogy több mint egy hónapig ne lássa Incát!

Mikor hazaért, meglátta az ablaknál állva az anyját, amint apjával beszélget. Vagy inkább veszekszik. Dühösnek tűnt! Erre a lány gondolt egyet, és a garázshoz ment. Ott tartotta a kerékpárját. Felült rá és eltekert a farm irányába. A száguldás nagy hevében meg sem hallotta, hogy valaki utána kiált. Szép őszi nap volt. Az út körüli fák megtartották nagy, színpompás leveleiket, s finoman ringatóztak a kellemes szellőben. A közelben épp grillezett valaki, ugyanis ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben. Végül az illatok és a fák eltűntek, s helyükbe óriási mezőgazdasági területek tolakodtak. Hamarosan legelők következtek, s végül egy kis vidám, színes házikó emelkedett ki baloldalt a földből. Mögötte az aprócska istállók, majd azok mögött a karámok.

Odaérve meglátta; hogy a lovak kinn legelnek. Azonban Inca sehol sincs. Anne rohanni kezdett. Kétségbe volt esve. Hova tűnhetett? De az istálló mögé érve hirtelen lefékezett. A kanca jól volt és ott állt felnyergelve. Hátán egy nagydarab fiú ült. A ló megérezve kedves lovasának közelségét, odafordította szép fejét, és odahorkantott neki. Anne közeledni kezdett felé, de egyszer csak meglátta, hogy az idegen a kanca farára csap egy nagyot.

- Mégis mit képzelsz? – rohant oda a lány kedvencéhez. – Hogy gondolod, hogy szegény Incát megütöd? – a fiú ekkor vette csak észre Annet.

- Hogy én mit képzelek? – kérdezte idegesítően. – Te mit képzelsz, hogy ide jössz, és beállsz a lovam elé!

- Nem a te lovad! – ordította a lány.

A nagy hangzavarra kijött az oktató a kis hangulatos építményből.

- Anne! Te meg mit keresel itt? Csütörtök van. Tegnap voltál itt!

A lány nem tudta mit szóljon, így csak kérdőn fürkészte a fiú arcát.

- Incát el fogom adni! – jelentette ki egyértelműen a nő. A lány erre elképedt:

- Micsoda?

- Jól hallottad. Benjamin apja ma reggel hívott, hogy szeretné megnézni Incát a fiával. Most is bent van, épp beszélgetünk!

Anne erre szóhoz sem jutott. Te jó ég! Ez nem lehet igaz! Ez a csodás kis kanca ennél a szívtelen kölyöknél! Hogy lehet egy nap egyszerre ennyire rossz! Mit tehetne? Ha a szülei valóban eltiltják a lovaglástól, akkor soha nem láthatja a telivért. Bár nem tudta, hol lakik a fiú, de abban biztos volt, hogy nem a közelben! És az is biztos, hogy megveszik Incát! Hisz ő maga a tökély!

Benjamin egyszer csak elindította a derest, egyenesen a lány felé. Anne le volt dermedve szörnyű gondolatai miatt, nem fogta fel, mi történik körülötte. A kanca azonban megtorpant pár centire drága lovasa előtt. A fiú erre dühösen oldalba vágta kemény cipője sarkával. Erre a ló idegesen felhorkant és hátra csapta a fejét. Ben ijedtében a sörényébe kapaszkodott, s erősen meghúzta. Ez már sok volt a nemes vérű állatnak. Felágaskodott, s nagyot taszítva Anne-en kirúgott előre mellső lábával. A fiú Inca hátán végig gurulva földet ért. A lány azonban a földön fekve ijedt tekintettel nézett ideges kedvencére. Bal karját erősen markolta, mert éles fájdalom nyilallt belé.

Az oktató elképedve nézte pár másodpercig az előtte álló képet, majd alig felfogva, mi is történt, megfogta a lovat, s odébb vonszolta. Benjamin könnyektől maszatos arccal ült fel, s halkan motyogott valamit. A lány viszont meg sem mozdult, míg fel nem dolgozta, mi is történt nagyjából, hogy is került a földre! Dühösen rá akart ordítani a kisfiúra, de nem sikerült felállnia, mert fájdalom nyilallt a karjába. Ekkor ott termett az oktató, s kérdésekkel bombázta Annet, aki azonban nem tudott odafigyelni a fájdalom, s a düh keveredésétől. Végül a nő feladta, hogy kérdezősködjön, s vizsgálgatni kezdte, a már ülőhelyzetbe hozott lányt.

Azt hiszem, nem tört el! – mondta végül és elindult a házikó felé.

A lány ekkor vette észre, hogy Incát csak sebtében egy karóhoz kötötték a kantárszíjjal. Szörnyen kényelmetlen lehet neki! Majd körülnézve meglátta Bent. Már eltűntette magáról a sírás utolsó jeleit is, s kihúzta magát, mintha semmi köze nem lett volna az előbbiekhez. Anne erőt vett magán, legyűrte a gyűlöletét a gyerek iránt, s megszólalt remegő, kérlelő hangon:

- Kérlek Ben, nyergeld le Incát és vidd a többi lóhoz! Ne kelljen ott kikötve szenvednie.

A fiú pár pillanatig mintha gondolkozott volna, majd kis vigyorral az arcán elindult a ló felé. A lány csak nézte, mit is fog csinálni a kölyök. Megkönnyebbült, mikor látta, hogy leköti a karóról. Finoman felsóhajtott, s egy pillanatig lehunyta a szemét. Megnyugodhatott egy percre. De mikor odanézett, szörnyen érezte magát; Benjamin a kanca fejét tökéletesen a karóhoz csomózta a szíjakkal. Inca kétségbe esve próbált szabadulni a szörnyű helyzetből! Halkan nyihogott, s kapált mellső lábaival. Ben pedig elégedett vigyorral figyelte, ahogy a ló és a lány szenved.

Anne nem bírta tovább. Könnyáztatta arccal ordította:

- Kérlek, ne kínozd őt! Ereszd el! Ereszd el! – a kiáltozásra kijött az oktató és egy alacsony, terebélyes, szemüveges férfi.

A kisfiú már akkor elkötötte a kancát a karótól, mikor a lány ordítani kezdett. Így a többiek márcsak azt látták, ahogy a szíjakat fogva vezeti Incát a legelő felé. Úgy csinált, mint aki megtorpant, s kérdő pillantással nézett a felnőttekre. Akik hasonlóan nézték őt. Majd mind a hárman Annet figyelték, amint dühöngve tépkedi a füvet a markával, s közben ordít könnyekkel küszködve.

- Milyen nyámnyila ez a lány! – mondta egyszer csak a férfi. – Hisz az én fiam kipenderült a nyeregből, de sírásnak nyoma sincs!

Valószínűleg arról nem tudott, hogy Annet eltalálta egy rúgása a kancának. De azt se tudta, hogy a fiacskája úgy sírt az esés miatt, mint egy óvodás. És akkor hogy is tudhatna arról, amit a lóval tett Ben?